Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 35 találat lapozás: 1-30 | 31-35

Névmutató: Mózes Attila

1993. február 15.

Szilágyi István kolozsvári író, a Helikon /Kolozsvár/ irodalmi hetilap főszerkesztője az irodalmi életről kifejtette: "Az elvándorlás, a cenzúra és az alkohol gyengített minket a kemény diktatúra idején." Az elvándorlás miatti vérveszteséget nem tudják kiheverni. A szabadság nem hozta meg a várt élénkülést. Nincs igazán jelentős irodalom, ám mind a négy irodalmi lap, a Látó, a Korunk, a Helikon és az A Hét is komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsa. A Helikon szerkesztőségében több író dolgozik: Király László főszerkesztő-helyettes költő, azután Sigmond István író, Lászlóffy Aladár költő, Mózes Attila író. K. Jakab Antal rangos kritikus. /Osztovits Ágnes: Rendhagyó folyóiratszemle. Szilágyi István a kolozsvári Helikonról. = Magyar Nemzet, febr. 15./

1993. március 10.

A Dacia Könyvkiadó /Kolozsvár/ 1992 végéig államilag szubvencionált kiadó volt, ettől az évtől állami részvénytársaság lett. A Dacia magyar részlegéről Kerekes György részlegvezető-szerkesztő adott tájékoztatást. 1989 után először a cenzúra miatt fiókban maradt munkákat adták ki, közöttük volt Mózes Attila Vénasszonyok nyara című könyve ötezer példányban, valamint Székely János Új képes krónika című drámagyűjteménye kétezer példányban. A Tanulók Könyvtára sorozatban sikerült kiadniuk Sipos Domokos-, Horváth István-, Jókai Mór- és Mikszáth Kálmán-köteteket. Azelőtt a cenzúra gátolta a könyvkiadást, most a pénz hiánya. Az erdélyi kiadók számára óriási konkurenciát jelentenek a Magyarországról behozott könyvek. Sikerkönyvük volt viszont Kányádi Sándor Vannak vidékek című verseskötete, 11 ezer példányban jelent meg, azonnal elkapkodták, Tőzsér József csíkszeredai könyvterjesztő jelezte: újabb ötezer példány utánnyomására volna szükség. /Kisgyörgy Réka: A Dacia Könyvkiadó múltjáról, jövőjéről? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./

1995. március 20.

A Berzsenyi Társaság vendégeiként öt erdélyi magyar író, költő - Farkas Árpád, Kántor Lajos, Király László, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila - Budapesten, a Rátkay Klubban találkozott a közönséggel. A házigazda, Pomogáts Béla irodalomtörténész kifejtette, hogy a jelenlevő írókat nem vendégként kell tekinteni, hanem olyan magyar alkotóknak, akiknek természetes helyük van Budapesten. /Gittai István: Párbeszéd Erdéllyel. = Új Magyarország, márc. 21./

1996. december 14.

Huszonöt éve, 1971-ben halt meg Jancsó Elemér professzor, akire Kovács Ferenc emlékezett. Jancsó Elemér 1945-ben az Erdélyi Tudományos Intézetből került a Bolyai Egyetemre, amikor elődjét, Kristóf Györgyöt nyugdíjazták és György Lajos akadémikus, az egyetem prorektora a hatalmat meghódító kommunisták támadásainak pergőtüzébe került. Jancsó baloldali volt és szabadkőműves. A későbbi időben Jancsó professzort is támadni kezdték. A letartóztatások idején, amikor elvitték Csőgör Lajos rektort, Demeter János és Jordáky Lajost és másokat, Jancsó Elemér egyre jobban félt. Amikor meghalt, valaki azt mondta, hogy a sírjára azt kellett volna írni: "Itt nyugszik Jancsó Elemér. /F/élt 66 évet." Pályafutása alatt óriási adattárat gyűjtött össze. Inkább kutatótípus volt, mint tanár. Szerkesztője volt az Erdélyi Ritkaságok sorozatnak, abban 1942 és 1945 között 18 kötetben 13 olyan kézirat jelent meg, amely addig csak a szakemberek számára volt hozzáférhető. Jancsó hét esztendeig szerkesztette a sorozatot a Kolozsvári Rádióban Arcképek a két világháború közötti magyar irodalomról címmel. Halála után Mózes Attila kiadta ebből a szerző birtokában maradt szövegeket Kortársaim címmel a Kriterionnál. Jancsó Elemérnek 1969-ben jelent meg A magyar irodalomtöreténetírás ötven esztendeje a kolozsvári tudományegyetemen című tanulmánykötete. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 14-15./

2001. május 10.

Máj. 11-12-én a hargitafürdői Ózon szállodában - a Hargita megyei tanács, a Gyergyószárhegyi Alkotóközpont és a Székelyföld c. csíkszeredai folyóirat szervezésében - erdélyi magyar írók, költők tanácskozásra gyűlnek össze. A rendezvény címe: Irodalom az utódállamokban. Az előrejelzések szerint jelen lesz több (sok esetben innen elszármazott) magyarországi író, anyaországi kritikusok, irodalomtörténészek társaságában (így pl. Ágoston Vilmos, Mezey Katalin, Oláh János, Szávai Géza, Szigeti Lajos Sándor, Bányai János, Martos Gábor, Pomogáts Béla, Bodor Ádám). A belföldi meghívottak között lesz többek között: Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Bálint Tibor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Király László, Páll Lajos, Ferencz Imre, Egyed Péter, Mózes Attila, Vida Gábor, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Láng Zsolt, Bölöni Domokos, Ferenczes István, Bíró Béla, Fábián Ernő, Domokos Géza, Bogdán László, Borcsa János, Gál Éva Emese, valamint könykiadók (közülük néhányan írói minőségükben is): Kozma Mária, Tőzsér József, Káli Király István. A fiatal romániai magyar író- és költőnemzedék is képviselteti magát (pl. Balázs Imre József, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Gergely Edit, Molnár Vilmos, György Attila, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Sántha Attila). /Erdélyi Magyar Írók Találkozója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

2001. október 15.

Író-olvasó találkozóval kezdi nyolcadik évadját okt. 16-án Kolozsváron a népfőiskola a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Meghívottak: Bálint Tibor, Cseke Péter, Csép Sándor, Dehel Gábor, Demény Péter, Egyed Emese, Fodor Sándor, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Király László, Kiss János, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Létay Lajos, Molnos Lajos, Mózes Attila, Muzsnai Magda, Szabó Gyula, Tompa Gábor. Műveikből adnak elő rövid részleteket. /Évadnyitó a Kolozsvári Népfőiskolán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./

2001. október 15.

Fodor Sándor búcsúztatta okt. 13-án a Házsongárdi temetőben Panek Zoltán jeles erdélyi író hamvait. Panek Zoltán július elsején hunyt el Budapesten, ahol 1987 óta élt. Panek Zoltán temetésén a hazai írótársak, barátok, tisztelők mellett jelen volt a Magyar Írószövetség küldöttsége is, az ő nevükben vett búcsút Pomogáts Béla, az írószövetség elnöke. A Romániai Magyar PEN-klub, a Romániai Magyar Írószövetség nevében Gálfalvi Zsolt mondott beszédet, majd Mózes Attila, aki meghitt barátságban volt Panek Zoltánnal, búcsúzott az írótól. /Köllő Katalin: A legbékétlenebb pályatárs távozása. Panek Zoltán emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./

2001. október 17.

Írók, költők, újságírók aktív jelenlétében nyitották meg a kolozsvári népfőiskola nyolcadik évfolyamát Kolozsváron, okt. 16-án, a Györkös-Mányi Albert-emlékházban. Olyan személyiségeket hívtak meg, akiket a kolozsvári olvasóközönség már jól ismer: Bálint Tibor, Demény Péter, Egyed Emese, Kántor Lajos, Létay Lajos, Molnos Lajos, Mózes Attila, Lászlóffy Csaba és Muzsnay Magda. Muzsnay Magda a rádió legendás aranyszalagtáráról mesélt, amely számtalan elhunyt író, művész hangját őrzi, és amelyet az utóbbi években is gyarapítottak. /Sándor Boglárka Ágnes: Évadnyitó az irodalom jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

2002. augusztus 26.

Aug. 20-a és 25-e között a Hargita megyei Zetelakán szervezték meg az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) első írótáborát, Erdély - Határtalanul címmel. A tábor keretében aug. 24-én került sor az E-MIL közgyűlésére. Az írótábor megszervezésében oroszlánrészt vállaló Sántha Attila, az E-MIL ügyvezető igazgatója elmondta: az öt nap alatt 56 író fordult meg a táborban, összesen 110 vendéget regisztráltak. Az E-MIL 80 bejegyzett taggal számol, ez körülbelül kétharmada a mintegy 120-ra becsült erdélyi írótársadalomnak. Az Erdélyi Híradó kiadó irodahelyiséget és ingyenes telefon- és internethasználatot biztosít az E-MIL számára. Szükséges egy székhely megszerzése, a különböző európai írószervezetekkel való kapcsolatfelvétel és a pályázati lehetőségek kihasználása. /Köllő Katalin: Zárórendezvények a zetelaki írótáborban. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./ Sántha Attila az elnök Fodor Sándor távollétében vezette a tábort és a közgyűlést is. Sántha Attila beszámolóját követően többek között Király László, Mózes Attila, Kántor Lajos, Káli Király István, Csávossy György, Farkas-Wellmann Endre, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Szávai Géza, György Attila és Márkus-Barbarossa János beszélt. Dilettánsok kezén senyved a tévék irodalmi műsora, figyelmeztetett Kántor Lajos. Lászlóffy Csaba fájlalta az erdélyi írók egy részének távolmaradását. A szövetségnek székházra, pénzre van szüksége, hogy személyzetét megfelelően növelhesse. Többen is javasolták, hogy az E-MIL forduljon a Román Írószövetséghez, és kérjen arányos részesedést annak (vagyonkezelő) Irodalmi Alapjából. Sántha Attila így foglalta össze az E-MIL prioritásait: 1. A szakszervezeti jelleg erősítése - charta elfogadása, amely a mindenkori minimális honoráriumokat rögzíti közlések, fellépések esetén; szolgáltatások nyújtása, mint pl. a magyarországi honoráriumok begyűjtése és továbbítása azon erdélyi szerzőknek, akik ezt kérik. 2. az irodalmi élet pezsdítése, írói turnék szervezése. 3. Az E-MIL tagságának további erősítése, az eredmények felmutatásával. 4. Hivatalos kapcsolatfelvétel a román és a magyar, illetve a nemzetközi írószervezetekkel, felkészülés az EU kultúrpolitikájába való illeszkedésre. 5. Székhelyet szerezni. 6. Az E-MIL-nek kezdeményezőként kell fellépnie az irodalom jelenlétének és minőségének erősítésére az elektronikus médiában. 7. Alkotói pályázatok kiírása, irodalmi díjak nyújtása. A Választmány következő ülésének témája lesz a szakbizottságok felállítása a Méhes György-alapból nyújtandó díjak odaítélésére. 8. Az E-MIL arculatának kidolgozása (logo, embléma), valamint egy arculati stratégia kidolgozása (médiában való jelenlét). 9. Önálló honlap létrehozása. Eddig sikerült levédeniük az e-mil.ro és az irodalom.org címeket. /Bölöni Domokos: Zászlóbontás Zetelakán. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 31./

2002. december 6.

Dec. 4-én Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban könyvbemutatót tartottak. Bréda Ferenc Antracit című kötetét ismertette. Feltették a kérdést, hogy a szerző franciaországi tartózkodása alatt miért lett tagja a kommunista pártnak. Válasza: nem ő csatlakozott a párthoz, hanem a Francia Kommunista Párt csatlakozott hozzá. A szerző a Francois megszólítást kedveli, ugyanis sok időt töltött Franciaországban. Mózes Attila elmondta, kicsit túlzás a könyvnek az Antracit címet adni, elég lett volna a Tőzegmoha is. A szerző végül felolvasott egy önparódiának szánt verset, szerinte minden kötetben kellene lennie egy hasonlónak. /Adorján Botond: Mentális abrakadabra. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./

2002. december 9.

Dec. 8-án Szatmárnémetiben átadták az erdélyi irodalmi díjakat, melyek az erdélyi magyar irodalom ez évi legjobb alkotásait jutalmazzák. A 2000 euró értékű Méhes György-nagydíjat Mózes Attila kapta életművéért és az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című prózakötetéért (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár). Az 1000 euró értékű Méhes György-debütdíjat Farkas Wellmann Éva kapta Itten ma donna választ című verskötetéért (szintén az Erdélyi Híradó kiadásában). Az egyenként 500 euró értékű Irodalmi Jelen-díjakat Bogdán László Drakula megjelenik (Mentor Kiadó, Marosvásárhely) és A szoros délben (Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda) köteteire, valamint Szálinger Balázs az Első Pesti vérkabaré (Palatinus Kiadó, Budapest) kötetére kapta. A 300 euró értékű Irodalomtudományi Díjat Fried István kapta Irodalomtörténések Transsylvániában (Erdélyi Híradó) tanulmánykötetéért. Az okleveleket és díjakat Fodor Sándor, az E-MIL elnöke adta át. /Mózes Attila kapta a fődíjat. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./

2003. június 5.

Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) jún. 5-7. között megrendezi Kolozsváron a II. Gálaestet az Irodalomért és Könyvvásárt. A rendezvénysorozat jún. 5-én a Szépírók Társasága (Budapest), irodalmi estjével (Garaczi László, Gazdag József, Nagy Ildikó Noémi) kezdődik. 6-án a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem dísztermében tartják a Szépírók Társasága irodalmi estjét (Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Németh Gábor). Előadás után Garaczi Lászlóval, a darab szerzőjével beszélgetnek. Jún. 7-én könyvvásár lesz az Állami Magyar Operában. Majd minden hazai könyvkiadó állít standot a vásáron, és a szerzők jelenlétében bemutatják a legfrissebb kiadványokat. A Gálaesten írók olvasnak fel műveikből, Grendel Lajossal beszélget Balázs Imre József és Mózes Attila. /II. Kolozsvári könyvvásár és gálaest az irodalomért. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

2004. július 31.

Még az olyan nevek, mint Fodor Sándor, Mózes Attila, vagy Sántha Attila sem vonzották a Félsziget Fesztiválon szórakozni vágyó fiatalokat. Alig tucatnyian árválkodtak az EMIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) találkozón. A találkozón megjelent újságírók kérdezgettek, így Lokodi Imre (Erdélyi Riport), Parászka Boróka (A Hét) és Máthé Éva (Romániai Magyar Szó). Ha tudták volna, hogy az ifjú titán (Sántha Attila EMIL-elnök szerint egy új Bajor Andor), Székely Csaba íróparódiái hemzsegnek a trágárságoktól, akkor valószínűleg többen beugrottak volna egy kis röhigcsélésre. Sántha Attila szerint az EMIL politikailag teljesen egészséges, mert semleges, 140 tagja között mindenféle beállítottságú író megtalálható. Parászka Boróka, A Hét főszerkesztője azt feszegette, hogy sok kiadó, miután megszerzi Magyarországról a könyvek kiadásához szükséges támogatást, kihoz egy szerény, nagyon kis példányszámú kötetecskét, a többi pénzt meg „lenyúlja”. /(Máthé Éva): Félsziget Fesztivál – 2004. Írók, ti csak szövegeljetek! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 31./

2005. április 8.

A Romániai Írók Egyesülete kolozsvári fiókjának székhelyén április 7-én tartották a díjkiosztást, a 2004-es év legsikeresebb könyveit értékelték. A magyar szerzőket öt kategóriában tüntették ki: a vers műfajában Létay Lajost, a próza műfajában Kántor Lajost, az irodalomkritikában Mózes Attilát, irodalomtörténetben pedig Gaal Györgyöt, míg az első bemutatkozásért Boda Editet és Székely Csabát illette az oklevél és a nyeremény. /Takács Enikő: Díjkiosztás a Romániai Írók Egyesületénél. Magyar szerzőket is kitüntettek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 8./

2005. április 27.

Mózes Attila Céda korok történelme című kötetét mutatták be Kolozsváron, a Bulgakov Kávéházban, Bretter György Irodalmi Körön. A szerző legújabb kötete az irodalomkritika műfajába sorolható, felfedezhető néhány „mester” hatása is: Cs. Gyimesi Éva, Bretter György és Marosi Péter. /Dézsi Ildikó: Irodalomtörténet egy kicsit másképp. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 27./

2005. december 19.

Megérdemeljük, hogy saját magunkat ünnepeljük, vélte Márkus-Barbarossa János, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, a Kolozsváron december 17-én megtartott évzáró gálaesten, ahol az idei irodalmi kitüntetéseket osztották ki a liga tagjainak. – Bár az E-MIL adja át a díjakat ezen az estén, ezek mégsem E-MIL-díjak, hanem támogatók jóvoltából született kitüntetések – hangsúlyozta Márkus-Barbarossa János. A kiosztásra kerülő irodalmi díjak Méhes György Kossuth-díjas írónak, Böszörményi Zoltánnak (költő, író, főszerkesztő), egy bécsi, valamint egy sepsiszentgyörgyi kiadónak köszönhetők. Négy Irodalmi Jelen-díjat osztottak, tulajdonosai a következők: Eszteró István Egy könnyű garni című verseskötetéért, Pongrácz P. Mária Arckép lepkékkel (novellák), Orbán János Dénes Búbocska (ördögregény), Mózes Attila Céda korok történelme (irodalomkritika). Négy elsőkötetes fiatalt tüntettek ki a Méhes György-debütdíjjal: Ármos Lorándot, Burus János Botondot, Márkus Andrást és Muszka Sándort. Idén a Méhes György-nagydíjat Bréda Ferenc kapta. /Köllő Katalin: Kiosztották az irodalmi díjakat. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

2007. december 20.

,,Szindbád úr, hol a régi ország?/ Elveszett? Eltűnt? Szertehordták?/ Bús hazaffyk, mohó idegenek? / Hol van a régi ország? Elveszett? (Szindbád a taligán). Igen, az az elveszett, eltűnt, szertehordott régi ország, a Szindbádé, a hajósé, a szerelem örök vándoráé, az Osztrák–Magyar Monarchia ,,óceánjáról” időnként a kikötőbe, Pestre visszatérő Krúdy-hősé, amelynek a kiterjedése Fiumétől Lembergig, az adriai olasz nőktől a galíciai zsidó szépasszonyokig tartott. Hazája, otthona volt az a valamikori, monarchiabeli régi ország Szindbádnak, aki itt és most egy másik élethelyzetben – az erdélyi költő alteregójaként – egy egészen más földrajzi térség hajósaként bukkan fel újra az időből. Nem lehet véletlen, hogy Bogdán László új verseskötetének /Szindbád a taligán, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007/ ezt a címet választotta, mint ahogy az sem, hogy a címadó darabot a kitűnő prózaírónak, a Krúdy megálmodta vizeken nagy előszeretettel vitorlázó Mózes Attilának ajánlotta. Bogdán László új kötetében szindbádi időutazásra vállalkozik, az emlékek, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek megidézésével. A régi ország már nincs sehol, csak a költő emlékeiben. Az emlékek, a múlt s vele együtt az az idő szétfoszlott, semmivé lett. /Fekete Vince: A múlt kertjének elágazó ösvényein. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 20./

2008. szeptember 6.

Az anyaország szellemi életének meghatározó egyéniségei voltak azok, akik folyamatosan az utódállamok kisebbségi magyar kultúráját figyelték. Sokatmondó névsort lehetne összeállítani, Görömbei András nevét kiemelve. Mellette és vele együtt többeket is érdemes számon tartani Elek Tibort, akinek erdélyi magyar irodalmi tárgyú tanulmányait és kritikáit erdélyi kiadó jelentette meg /Elek Tibor: Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2008/. Elek Tibor sokoldalú irodalmár, akit kritikusként és irodalomtörténészként csakúgy számon tartanak, mint szerkesztőként és rangos irodalmi-kulturális programok szervezőjeként. Nyíregyházán született 1962-ben, Gyulán él, és a Békéscsabán megjelenő Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője. Elek Tibor új kötetét több mint húsz év terméséből válogatta, legkorábbi írása 1985-ből, legfrissebb 2008-ból származik. Több tanulmányban és kritikában foglalkozott Sütő András, Székely János, Bogdán László, Mózes Attila munkásságával, elemezte Ferenczes István, Markó Béla költészetét, bemutatta Kocsis István drámaírói pályáját, és figyelmet szentelt például Sigmond István, Király László, Szőcs Géza, Vida Gábor egy-egy kötetének. Terjedelmes életműinterjút készített az évek során Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Ferenczes Istvánnal, Bogdán Lászlóval, Mózes Attilával és Orbán János Dénessel. Elek Tibor azonos mércét alkalmaz alkotókra, illetve művekre, tartozzanak azok akár az anyaországi irodalomhoz, akár valamely kisebbségihez. /Borcsa János: A kritikus mércéje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 6./

2010. december 16.

Horváth István emlékezete
A fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás.
A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát.
"...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava".
Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából.
Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé.
Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért!
Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. október 7.

Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Író, újságíró, szerkesztő. 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. 1991 és 1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, az If, a Zabhegyező ifjúsági folyóiratok főszerkesztőjeként, valamint az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben szerkesztette a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot, illetve az Internetto Transsylvaniae nevű internetes portált. 1997 óta szerkesztője a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. Novellái, publicisztikái romániai és magyarországi folyóiratok hasábjain egyaránt rendszeresen jelennek meg. A Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. 2011. március 12-én a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából szervezett átadáson József Attila-díjban részesült Budapesten. Főbb művei: Ki olyan, mint a Sárkány, novelláskötet (1995), A boszorkányok feltámadása, traktátus (1997), Történetek a nyereg alól, novelláskötet (1999), Harminchárom, regény (2002), Harcosok Könyve, traktátus (2005), Az én státusom, publicisztikák (2005), Hajós a kikötőben (2009).
– Hogyan lett önből író? Volt, esetleg van egy példakép, akire felnéz, aki terelgette, terelgeti az útját, vagy egyszerűen csak így hozta a sors?
– Példaképeim nyilván voltak, de az íróvá válás nem feltétlenül volt tudatos folyamat. Igaz, hogy már körülbelül 14 éves koromban tudtam, hogy valószínűleg írásból fogok, próbálok megélni, de nem véletlen, hogy újságírással kezdtem, és sokáig azt is műveltem. Gyakorlatilag jelenleg is foglalkozom újságírással, de az irodalom most már sokkal fontosabb része az életemnek. Újságírásból most már csak a publicisztika, esetleg recenziók, tárcák írása maradt, és ez elég is egy író embernek. A napi újságírás egyébként az egyik leggyilkosabb dolog, ami a kreativitást érheti. Példaképek? Hirtelen sokat sorolhatnék fel, de olyan nem volt, akire azt mondhattam volna, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Voltak olyan emberek, akiket rendkívül szívesen olvastam, a sors nagy ajándéka, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül – persze, akik élnek – jó, személyes barátaim. Mondhatnám Magyarországról Temesi Ferencet vagy Erdélyből Bogdán Lászlót, Farkas Lászlót, Király Lászlót, Mózes Attilát, és hirtelen felsorolhatnék vagy ötven embert, úgyhogy le is állok. Hála Istennek, jó széles merítésű erdélyi és anyaországi irodalmi társaság van, amellyel jó érzés találkozni, beszélgetni és egy klánba tartozni.
– Erdélyi magyarként mennyire nyomta rá írásaira a bélyegét az 50 év kommunizmus, a kisebbségi érzés, az erdélyi magyarok elnyomottsága?
– Tény, hogy aki egyetlen publicisztikámat is olvasta, az előtt tiszta és világos, hogy én annyira utálom a kommunistákat, mint Petőfi a kukoricagölődint, tehát a publicisztikáimban ez tetten érhető. Az én családomat, sok más százezer családhoz hasonlóan, a kommunizmus megnyomorította, akárcsak az egész erdélyi magyar nemzetközösséget, és nem csak a magyarokat. De szépirodalmilag, azt hiszem, ez egyáltalán nem érhető tetten. Én amúgy is szeretek más korokban élni. Ebben nyilván van egyfajta önvédelmi reflex, hogy a múltba nyúlok vissza a regényeimben és a novelláimban is. Hála Istennek, az ember szellemi immunrendszere úgy működik, hogy sosem a Kun Bélákra vagy a Gyurcsány Ferencekre fogunk emlékezni, hanem Mátyás királyra, Rákóczira vagy Csaba királyfira, tehát mindenképpen a dicsőségesebb részletek maradnak meg a kollektív nemzeti emlékezetben, és ez így rendjén is van.
– A magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése kapcsán egyszer azt mondta, hogy 1940 óta kétségtelenül ez a legjobb hír, amit a magyarság kapott. Miért gondolja így? Ön igényelte már a magyar állampolgárságot?
– Fenntartom most is, hogy 1940 óta ez volt a legjobb dolog nemzetpolitikai szempontból, ami történt a magyarsággal. Természetesen igényeltem, meg is kaptam, úgyhogy most már büszke tápos vagyok – egyszer megesküdtem, hogy ezt a szót nem használom, mert tényleg rendkívül pejoratív értelmet kapott egy ideje, és egyre kevésbé szeretem, de amolyan baráti bosszantásként ki lehet mondani. Óriási jelentősége lesz ennek a döntésnek évtizedekben, akár évszázadokban mérve, az eddig folyamatosan fogyó magyarság most gyakorlatilag új vérátömlesztést kap, nem beszélve arról, hogy tényleg összenőtt, ami összetartozik. Ezt az állampolgárságot tőlünk úgy vették el, hogy nem kérdezték meg szüleinktől – hála Istennek, most így is kaptuk vissza. Nyilván megkérdeznek, mert kérvényezni kell, de ott van a lehetőség, és én mindig azt mondom, hogy akiben még van egy szikra a magyar nemzethez való tartozás érzéséből, az kérje. A puszta tény, hogy jelen pillanatban, ha jól tudom, csak Csíkszeredában napi 180 ember teszi le az esküt, nemzetpolitikai szempontból hihetetlen nagy dolog. Ennek nemcsak nemzeti, hanem igenis anyagi, gazdaságpolitikai vonzatai is vannak, de hát ezt mások jobban tudják, mint én.
– Ha jól követtem a munkásságát, 2009 óta nem jelent meg írása könyv formájában. Mikor számíthatunk öntől újdonságra, új kötetre? Érik-e valami a dolgozószobájában?
– Az idén mindenképpen megjelenik egy új kötetem, talán egy hónap múlva, történelmi novellák gyűjteményéről van szó. Nem egy világmegváltó kötet lesz, de én úgy gondolom, az írás elsődleges célja az, hogy jól érezze az ember magát, amikor olvassa. Én meg különösen vonzódom a történelemhez, tehát ez szívügyem volt. Ugyanakkor decemberben újra kiadják a Harminchárom című kötetemet Magyarországon, továbbá már leadtam egy kiadónak egy újabb publicisztikakötetet. Emellett nemrég fejeztem be egy macskákról szóló könyvet, de még fiókban van, várom az ajánlatokat. Úgy gondolom, hogy ez lesz a magyar irodalom első macskás könyve, legalábbis úgy tudom. Kutyákról rengeteget írtak, de arról nem tudok, hogy valaki írt volna egy egész könyvet a macskákról.
– Macskákról szóló meséket képzeljek el?
– Nem, hanem egy könyvet a macskákról, ami nyilván humorral van megközelítve, de tulajdonképpen tényleg a macskákról szól. Férfi létemre nagy macskamegszállott vagyok. A macskák lojalitásáról, a macskák szexualitásáról, a macskák területfüggőségéről szól, öt-hat oldalas részekből áll össze. Egyfajta macskakalauz: macskalauz – ez is az alcíme. De hát remélhetőleg minél hamarabb meglátják az olvasók is. Egyébként könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla.
– Ha azt kérdezném, milyen könyv található az éjjeli szekrényén, mi lenne a válasz? Mit, kit olvas legszívesebben?
– Most mea culpázok egyet, mert az igazság az, hogy egyre kevesebbet olvasok, ami talán nem is baj. Kortársakat keveset, lassan csak az ismerősöket, meg az itteni fiatalokat, akikre valaki azt mondja, hogy érdemes figyelni. Jelen pillanatban az éjjeliszekrényemen Tari István óbecsei, délvidéki írónak a könyve van, egy megrázó olvasmány a délvidéki magyarság hétköznapjairól. Meg hát az örök szerelmem, amely úgy van ott nálam, mint másnál a Biblia: Mika Waltarinak a Turms, a halhatatlan című könyve. Hogy keveset olvasok, az talán azért is van, mert így, 40 évesen kezdtem rájönni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvasson az ember. Ha valami nem tetszik az első öt oldal után, akkor már nem fárasztom magam vele.
– Íróként hogyan látja a kortárs erdélyi magyar irodalmat, milyen irányba halad?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nemrég Árkoson rendezett táborában volt egy felolvasás, ahol a legújabb nemzedék mutatkozott be, négy-öt ember, neveket szándékosan nem sorolok fel. A felolvasás után összenéztünk, annak idején fiatal írók – bár most már akárhogy nézem, a középnemzedék vagyunk –, és azt tudtuk mondani, hogy megérte az elmúlt 20 év, tényleg nagyon jók ezek a gyerekek. Abszolút optimista vagyok, szerintem 1990 után olyan erős irodalmi derékalj jelent meg Erdélyben, ami messze felülmúlja az anyaországit is, és ehhez fogható talán csak a két világháború közötti irodalmi „bumm” volt. Ha az én kortársaimmal, barátaimmal szétnézünk a közvetlen prérin, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, László Noémi vagy Király Zoltán, és itt megint sorolhatnám hosszan, ők 50 év múlva mind külön fejezetek lesznek az irodalomtörténetben, úgyhogy ez külön ajándék volt a sorstól, hogy én ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok, együtt mulathatok, esetleg egymás gyerekeit kereszteljük. Ez nagyon jó társaság, és hála Istennek elkerültük azt a csapdát, hogy nem oszlott fel sem ideológiai viták mentén, sem másként. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor maximum nem politizálunk, de a jó emberi kapcsolatok megmaradtak.
– Március 15-én a magyar íróknak járó legnagyobb elismerést, a József Attila-díjat vehette át Budapesten, a nemzetierőforrás-minisztertől. Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Mindig jó érzés, ha az embert díjazzák. Butaság lenne azt mondani, hogy az ember nem örül, hogy nem esik jól az elismerés, hiszen mindenkiben van egy kis egészséges hiúság. Ez így természetes. Alkotó emberként, irodalmárként az egyik lehetséges legnagyobb kitüntetés, amit adhatnak az embernek. Ezek a díjak viszont jönnek, mennek, pár hónap múlva csak egy statisztikai tény, amit esetleg a Wikipédiában említenek. Ennél sokkal fontosabb – és nem udvariasságból mondom – az olvasók visszajelzése, ódivatú szó, de az olvasók szeretete. Nekem többet jelent az, hogyha egy könyvemet újra kiadják, mintha bármilyen díjban részesítenek
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 | 31-35